Jákob lajtorjája

A Jákob lajtorjája szerelmek regénye, hol jellegtelen, hol történelmi jelentőségű hétköznapok krónikája, szeszélyesen indázó családtörténet, sok-sok emlékezetes figurával, finom ívben kirajzolódó szerkezetű elbeszéléssel.
A regény középpontjában két ember egymás mellé állított sorsa áll. Az egyik Jakov Oszeckij, a könyvek embere, a XIX. század végén született értelmiségi, a másik az 1943-ban született Nora, Jakov unokája, aki Ibsen hősnőjéről kapta a nevét, színházi tervezőművész, öntörvényű és tettre kész személyiség. "Találkozásukra" a XXI. század elején kerül sor, amikor Nora végigolvassa a nagyszülei, Jakov és Marija ifjúkori és felnőttkori levelezését, majd a KGB archívumában a nagyapja aktája is a kezébe kerül...

Az 1943-ban született Ljudmila Ulickaja meglehetősen későn került be az orosz irodalmi életbe. Végzettségét tekintve genetikus, kényszerűségből hagyta el eredeti pályáját. Miután munkahelyéről kirúgták, három éven át a moszkvai Zsidó Színház irodalmi vezetőjeként dolgozott. Közben rendületlenül írt is: előbb verseket, aztán filmforgatókönyveket, majd prózát.
Előbb csak az asztalfióknak, aztán a nyilvánosság számára. Ulickaja a kilencvenes évek elején megküzdött az irodalmi nyilvánosságért, az oroszországi folyóiratok rendre visszautasították elbeszéléseit (előbb jelent meg könyve Franciaországban, mint odahaza), mígnem a Szonyecska című kisregény meghozta számára a várva várt sikert. Aztán következett az a két mű (a Médea és gyermekei, valamint a Vidám temetés), amelyek valódi rangra emelték szerzőjüket a kortárs prózában, a 2000-ben megjelent Kukockij eseteiért neki ítélték az orosz Booker-díjat.