Bizalom

Francis Fukuyama világméretű vitát kavart 1992-ben megjelent, A történelem
vége és az utolsó ember című könyvével: szociológusok, újságírók, politikusok
próbálják cáfolni azóta is – hol felszínes érvekkel, hol komolyabb elemzésekkel
– azt az alaptételét, hogy az emberiség történelmi fejlődése a végéhez ért, mert a
liberális kapitalizmusnak nincs és a jövőben sem lehet reális alternatívája.
Az amerikai társadalomkutató 1995-ben megjelent újabb tanulmányában, a
Bizalom-ban immár a „történelem után” kialakuló gazdasági világrendet
elemezte, s olyan kérdésre kereste a választ, amely az új demokráciák számára
akkor különösen fontos volt (sőt máig is alig veszített aktualitásából): a
felszínen is könnyen látható statisztikai adatok mögött milyen rejtett
mechanizmusok működnek, amelyek befolyásolják, sőt gyakran alapvetően
meghatározzák egy-egy nemzetgazdaság sikerességét. Más szóval: ugyanazon
politikai rendszer mellett mitől képes gazdasági csodát produkálni az egyik
ország, míg a másik krízisből krízisbe tántorog.
Fukuyama szerint a gazdasági élet elválaszthatatlan a kultúrától: azoktól az
„irracionális” értékektől, amelyek az erkölcshöz, a közösségi szellemhez, a
családhoz, a valláshoz kötődnek, s ezért a túlnyomórészt érdekekkel és
racionális válaszokkal operáló neoliberális közgazdaságtan csak korlátozott
mértékben érvényes rájuk. A modern társadalmak legfőbb feladata ennélfogva a
társadalmi bizalom, a társadalmi tőke magas szintjének megőrzése vagy
megteremtése, mert ennek hiánya legalább olyan mértékben akadályozza a
gazdaság fejlődését, mint a fizikai tőke szűkössége.
Fukuyamának ez a nagyívű, a világ számos sikeres avagy küszködő
nemzetgazdaságát aprólékosan elemző tanulmánya meggyőző kísérlet a liberális
és a konzervatív eszmerendszer szintézisére.