A nevető ember

A nevető ember (1869) minden eddigi művénél erősebben magán viseli az író ellentétekből összerakott és ellentéteket hajszoló természetének bélyegét. Írásmódjában naturalista és fantasztikusan túlzott részletek váltakoznak; alakjait a testi rútság vagy nyomorékság és a lelki nagyság, a keserű embergyűlölet és önfeláldozó jóság, a rang, a vagyon, a szépség csúcsait beszennyező perverzitás ellentéteire építi föl.



1690. január hava egyik dermesztő napján a portlandi öbölben egy bárkában különböző nemzetiségű emberek pakolnak be. Közöttük van egy tízévesforma fiú is. Mikor mindent bepakolnak, egyenként be is szállnak. Hirtelen, mielőtt a gyerek is beszállna, a felnőttek elvágják a rögzítő köteleket - a bárka elindul, a fiú a parton marad. A tengeren azonban utoléri őket a végzet: hóviharba kerülnek. Mielőtt mindannyian elpusztulnak, megbánják bűneiket. A Doktor minden eddigi rossz cselekedetüket leírja: egy palackba dugják a papirost, és az óceánba dobják. A parton maradt fiú a hóviharban bolyongása közben egy halott anyára és csecsemőjére akad. Bár már maga is fáradt, magával cipeli a kicsit. A közeli városban senkihez sem tudnak bejutni, a mezőn azonban találnak egy bódét, ahol a tulajdonos befogadja a gyermeket. Az aggastyán csak reggel veszi észre a fiú furcsa arcát. Rájön: gyermekkereskedők csúfították el úgy, mintha örökké nevetne...