Open - Önéletrajz

A sporttörténelem egyik legkedveltebb sportolója és az egyik legtehetségesebb ember, aki teniszpályára lépett. De kevesen tudják, hogy Andre Agassi kora gyermekkora óta gyűlölte a teniszt. Még a bölcsőben biztatgatták, hogy csapjon az ütővel, később arra kényszerítették, hogy általános iskolás korában több száz labdát üssön el naponta, Agassi rosszul viselte az állandó nyomást, bár tehetséges volt, ez a belső konfliktus rányomja bélyegét az egész életére. Gyönyörű, felejthetetlen önéletrajzában Agassi elmondja élettörténetét, amelyet folyamatos konfliktusok kereteznek, egy olyan élettörténetet, amely az önpusztítás és a maximalizmus között egyensúlyozik.
Érezzük Agassi félelmét, mikor hétéves gyerekként egész nap gyakorolt Las Vegasban, miközben erőszakos apja rögeszmésen figyelte. Tizenhárom évesen látjuk száműzöttként a floridai tenisz akadémián, ahol úgy érzi, mintha büntetőtáborban lenne. Magányos, riadt kilencedikes, iskolából kimaradt tanuló, aki úgy lázad, hogy nemsokára az 1980-as évek bálványa lesz. Festi a haját, kifúratja a fülét, úgy öltözik, mint egy punk. Mire tizenhat évesen profi lesz, új külseje a tenisz megváltoztatását ígéri örökre, ahogy a villámgyors ritörnje is.
Mégis őstehetsége dacára gyermekkorától küzdelmes az élete. Érezzük zavarát, mikor a világ legjobbjaival szemben veszít, és még nagyobb zavarát, mikor elkezd győzni. Miután három Grand Slam döntőn elbukik, végül megnyeri az 1992-es Wimbledont. Egy csapásra a rajongás kereszttüzébe kerül és a média célpontja lesz.
Agassi csaknem fényképszerű emlékezetével hozza elő a döntő mérkőzéseket és minden emberi kapcsolatát. A teniszjáték belső világát és a hírnév külső világát még soha nem ábrázolták ilyen pontosan. A riválisai több nemzedékének - Jimmy Connors, Pete Sampras, Roger Federer - eleven portréi mellett Agassi bőségesen beszámol rövid életű kapcsolatáról Barbra Streisanddal és rosszul sikerült házasságáról Brooke Shields-szel. Mesél önbizalmát aláásó depressziójáról, és a hibáról, ami miatt csaknem tönkre ment minden. Végül felidézi látványos feltámadását, amely a hősies 1999-es French Openen bekövetkezett visszatérésében csúcsosodott ki, és ő lett a legidősebb férfi versenyző, aki valaha a világranglista élén állt.
Tiszta, feszes prózájában Agassi megidézi, hűséges bátyját, bölcs edzőjét, kedves trénerét, mindazokat, akik segítettek visszanyerni egyensúlyát és végre megtalálni a szerelmet Stefanie Graf oldalán. Az ő nyugodt ereje inspirálta, hogy gerincproblémája okozta zsibbasztó fájdalmát túlélve pályafutása huszonegyedik és egyben utolsó évében is veszélyes ellenfél legyen. Mikor 2006-ban az utolsó versenyére kiállt, megdöbbentő metamorfózisáért ünnepelték, hogy non komformistából felelős gondolkozóvá, iskolából kihullott diákból a tanulás fontosságának szószólójává vált. És még nem fejezte be. A US Openen utolsó alkalommal bátran helytáll, aztán elmondja az egyik legmegindítóbb búcsúszót, amit sportarénában hallani lehetett.
Nyaktörő tempója és nyers őszintesége miatt az Open-t évekig olvassák és dicsérik majd. A lelkes rajongók számára ünnep, de azokat az olvasókat is elragadja, akik semmit sem tudnak a teniszről. Agassi játékához hasonlóan, könyvében is az elegancia, a stílus, a sebesség és az erő új rekordját állította föl.