A paktum-fantom

A közelmúltunkról szerzett tudásunk nem mentes a hamis történelmi tudatot tápláló tévképzetektől. Az egyik tévképzet szerint a rendszerváltozás lényege a kommunizmussal vívott küzdelem volt, egy másik a népiek és az urbánusok egykori csatájának folytatásaként tünteti fel az ezredforduló hazai eseményeit, s egyre "népszerűbbek" azok a memoárok, amelyek az MDF és az SZDSZ közötti paktumban láttatják a korszakfordulót ígérő törekvések félresiklásának az okát. A három "balítélet" szilárd logikai konstrukciót alkot akkor is, ha megfogalmazói és terjesztői nincsenek ennek tudatában.
Az 1989/90-es fordulat levezénylésének legradikálisabb jobb- és baloldali kritikusai ily módon egymás kezére játszanak érveikkel, melyekből az olvasó csak arra a következtetésre juthat, hogy a negyedszázada történteknek nincs nem is lehet - egyértelmű politikai tanulsága.
A paktum-fantom című politikai esszé ezeket a tévképzeteket állítja vizsgálódása középpontjába, de nem az a célja, hogy "perújrafelvételt" szorgalmazzon az MDF-SZDSZ-konfliktusok tisztázására. Sokkal inkább az, hogy segítsen megérteni: mik voltak a politika felszíne mögött - a társadalom és a kultúra mélyszerkezetében - azok a kezelhetetlen traumák és feloldatlan feszültségek, amelyek a két párt együttműködését a legalapvetőbb közös érdekek képviseletére is lehetetlenné tették.
A két párt, amely 1990.április 29-én megállapodást kötött, már nem létezik. Sokan gondolják úgy, hogy egyezkedésük tanulságai csak a történészeket érdekelhetik, mert nincs már politikai aktualitásuk. Mások meg vannak győződve arról, hogy a Nyugathoz való felzárkózásunk késlekedésének s a a negyedszázada tartó szellemi polgárháborúnak is a paktum az oka. Ők is tévednek.
Ezt a megállapodást ugyanazok a világhatalmi erőviszonyok kényszerítették ki, amelyek az MDF és az SZDSZ felmorzsolódásának is okai voltak, amelyek a politikai színpad átépülése után is működnek, méghozzá kíméletlenebb küzdelmet vívva egymással, mint a rendszerváltozás kezdetén.