Császárnénak szántak

Stefánia
belga királyi hercegnő
Szászország hercegnője
szász-coburg-gothai hercegnő
született Laeken kastélyban 1864. május 21-én.


1881. május 10-én házasságra lépett Bécsben
Rudolf főherceggel,
az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösével,
aki Laxenburgban született 1858. augusztus 21-én,
elhalálozott Mayerlingben 1889. január 30-án.


Leányuk: Erzsébet főhercegnő,
született Laxenburgban 1883. szeptember 2-án,
elhalálozott Bécsben 1963. március 16-án.

*
Stefánia második házassága 1900. március 22-én köttetett
a Miramare kastélyban.
Férje, Lónyay Elemér herceg
Magyarországon, Bodrogolasziban született 1863. augusztus 24-én,
elhalálozott Budapesten 1946. július 29-én.

Lónyay Elemért és a Pannonhalmán 1945. augusztus 23-án elhunyt Stefániát a Pannonhalmi Bencés Főapátság kriptájában helyezték örök nyugalomra.


Miért írta meg Stefánia özvegy trónörökösné ezt a könyvet negyvenhat évvel a tragédia után? Nyilván elsősorban azért, hogy az eseményekről végre a maga változatát - a maga igazságát! - közzétegye.

Stefánia éretlen bakfis volt, amikor a hatalmi-családi érdekek kijelölték házastársát. A felnőtté válás forradalmát már nem szülei ellenében, hanem a férjével szemben vívta meg. Sorsuk reménytelenségét kevés tény jelezheti pontosabban, mint az, hogy ezt Rudolf valószínűleg észre sem vette.

A kortársak emlékei szerint az igazi megrendülést számára nem Rudolf elvesztése, hanem halálának a módja okozta. Részegen végzett előbb a szeretőjével (ez valójában gyilkosság), majd magával - mindennek egy majdnem császárné szemszögéből volt valami végletesen alantas, kispolgári, méltatlan karaktere. Ilyesmit érezhetett Ferenc József császár is, amikor állítólag azt mondta a fiáról: „úgy halt meg, mint egy szabó”. Ehhez társult, hogy anyósa és apósa éreztették vele: felelősnek tartják Rudolf tragédiájáért. Az idő múlása sem hozott igazi lelki megnyugvást, mert a kialakuló mítosz is fölébe kerekedett: egyenesen „szerelmi regényt” formált a történetből, amelyben ő a megcsalt feleség nevetséges szerepébe szorult bele, miközben saját magát érezte az igazi áldozatnak, hiszen ő lehetett volna a korabeli Európa második leghatalmasabb területű birodalmának legelső asszonya, császárnéja!

Vajon mit szólt a memoárhoz Lónyay Elemér, Stefánia második férje? A tartalmas és személyes, míves szöveg varázsa nyilván megfogta őt is, és még inkább azt kívánhatta, hogy az írással az asszony immár azt a mélyebb, lelki célt is elérje, amelyért valójában tollat fogott: hogy végképp elszámoljon - kimondom a szót: leszámoljon - a halottal, aki éltében-holtában annyi igazságtalannak érzett bajt és bánatot okozott neki.

Csorba László

A jegyzeteket és az utószót írta: Csorba László



Fordította: Lendvay Katalin



Olvasson bele: Részlet a könyvből