Halálos hivatás

"Amikor egy ismeretlen ember arról érdeklődik, mivel foglalkozom, a válasz után legtöbben azzal a kérdéssel folytatják: hogyan lettem bűnügyi újságíró. Már többször megfogadtam, hogy kitalálok egy frappáns, dramatikus történetet, amely alátámasztja, mennyire nekem találták ki ezt a munkát, de minimum bizonygatnom kellene, már az óvodában is ez volt az álmom.
Rá kellett jönnöm: nem éppen könnyű kenyeret választottam. A bűnügyi újságíró - csakúgy, mint a rendőr - nap mint nap a legsötétebb dolgokkal szembesül, és igyekszik feltárni azok hátterét. Ha egy kérdés megválaszolatlanul marad, az egy vérbeli újságírót legalább annyira bánt, mint egy rendőrt, aki elől meglép a bűnöző.
Nem könnyű átélni mindazt, amit látunk, tapasztalunk. A fájdalomban, gyászban, aggódásban el kell merülni, szinte megmártózni az érzelmekben, hogy felfoghassuk, mi is az. Hogyan tudnám szavakba önteni egy zokogó édesanya érzelmeit, ha magam sem értem őt meg? Azt, hogy mégis el tudok vonatkoztatni, hogy egy baleset látványa után is tudok jóízűen félig átsütött bifszteket enni, az csak azt jelenti, hogy sikeresen felépítettem egy falat, amelyet időről időre magam köré vonok. Nem mindig véd meg teljesen, de abban hatékony, hogy ne őrüljek meg a mindennapoktól.
Még csak huszonéves vagyok, de már szkeptikus a világgal. Több holttestet láttam, mint amennyit egy átlagember százéves koráig. Mégis, mindenem lett a munkám, az emberi sorsok, és az, hogy mi vezethet odáig, amíg egy akkora tragédia meg nem történik, ami kitölthet egy egész címlapot, amire még hosszú hetek, hónapok, évek után is borzongva emlékszik vissza mindenki. Ugyanaz az érdeklődés hajt előre nap mint nap, ami azt az embert, aki kinyitja az újságot, és elolvassa a bűnügyi tudósítást."